Mari vagy nem meri?

Több hónapja már annak, hogy találkoztam a KonMari módszerrel. (Most néztem vissza, megdöbbentő módon tavaly szeptember óta próbálok úrrá lenni a káoszon.) Talán nem véletlenül, azt is mondhatnám, hogy én is a kupikirálynők sorát erősítettem. Akik em ismernek személyesen, nem tudják, hogy négy éve tart a házunk építése, amiben két éve már benn lakunk,miközben ezer és egy apróságvan - meg nem is olyan apróságk - amik nincsenek készen. Amikor az ember saját magára, erőforrásaira van utalva, van az úgy, hogy rettenetesen elmegy a kedve az egésztől. Na, ezt az időszakot élem már egy ideje. És valahogy sehogyan sem találom, hogyan tudnék továbblépni.)

A könyv rengeteg aha élménnyel ajándékozott meg, mert a módszer nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik.
Naná, hogy lelkesen nekiálltam, a saját ruháimat kipipáltam. Mivel érdektelen katagóriának gondoltam, nem örökítettem meg az előtte kupacot. Azóta viszont rájöttem, fájdalmasan kicsi egy 60 centi széles szekrény a holmijaimnak, bármennyire is kevés ruhát hagytam meg.
A kiselejtezett holmik nagy része a helyi családsegítő szolgálathoz ment. Amit úgy ítéltem meg, hogy már csak géprongynak jó, azt a ruhagyűjtő konténerekbe vittem. Kb. 6-7 zsáknyi holmi került ki úgy a házból, hogy szinte látszata sem volt.

A kicsik ruháival könnyen végeztem, náluk egy huszárvágással szinte kapszula gardróbot alaktottam ki. Na jó, azért nem voltam ennyire durva, de eléggé megtizedeltem az állományt.

 A kisasszonynál azért látszott, hogy átcsúsztam lános anyukába,vagyis minden napszakra/időre/kedvre/ésmertcsakúgyra volt ruhája. Aztá a válogatásután lett egy gyümölcsös doboznyi.
Ezután jött az izgalmas rész, a könyvek... van belőle egy kevés. Amikor életem párjával összeköltöztünk, gyakorlatilag csak azokat a könyveket hoztam magammal, amit épp olvastam. A - fénykorában 8000 kötetes - könyvtáram anyukámnál maradt. Idővelőt is nyomasztani kezdte, hogy rengeteg könyv van a lakásba és én is odaétem a könyvek kategóriájához a szelektálásban.

Ez volt az első felvonás

A fal két oldalán vannak a könyvespolcok, dupla sorban kilenc polcnyi köyv.... ez volt a kezdet. Első nekifutásra csak az egyik polccal végeztem. A másikra a napokban tudok csak sort keríteni. Persze, tudom, hogy Mari azt mondja, ne terheljük a csládunkat a kiválogatott holmijaink átválogatásának lehetőségével, de ez elkerülhetetlen volt.

 Én a magam részét elvégeztem, aztán anyukám és a bátyám játszottak hörcsögöt... így a polc márnem olyan üres, mint a fotózás pillanatában, de tudom, hogy a fölső 3 polcon lévő könyvek az én könyveim. (Azért az vicces, amikor "összeveszünk" anyukámmal azon, hogy melik könyv kié is... )

Ez volt a "megy" kupac. Sajna nagy része még most is arra vár, hogy végre érte menjen a könyves fickó, de legalább a nagyobb kupacért könnyebben mozdul majd. :D

Ez a kategória meglepően könnyen ment, sokkal könnyebben, mint reméltem. Igaz, fejben már nagyrészt végigpörgettem, hogy mim van, és mi az, aminek biztosan lejárt a nálam töltött ideje. Már jó előre felismertem, hogy nem az atároz meg, hogy mennyi és milyen könyvem van. 

A következőkategória a hivatalos iratok nagyon nagy falat nekem, mert totális káosz van a kategóriában, rengeteg csontváz kukucskál már most is kifelé, és igen le kell ezeket zári, felelősséget vállalni azokért a dolgokért, amik előkerülnekés megoldást várnak. Ilyen a felnőtt lét. 

Ámaz eddigi háromnegyed év legnagyobbfelismerése, hogy bizony azért húzom az időt, mrt tudom, hogy radikális változást hoz a folyamat végigvitele, és változni fogok, de sejtelmem sincs, milyen irányba. Félek attól, ami rám várhat. Nem gondoltam vlna, hogy ezis benne van a pakliban.